A szövetség elnöke interjúnkban egyebek mellett arról beszél, hogy az euroatlanti véleménytér újbaloldali és liberális szcéniában mennyire szokatlan a fellépésük a maguk nemzetelvű, értékkonzervatív attitűdjével. Konferenciáikon és a kommünikéikben mindig a magyar érdek mellett állnak ki a médiatérben – hívja fel a figyelmet, utalva arra: volt már, hogy a budapesti amerikai nagykövetséget feddték meg, s volt már, hogy a német közszolgálati csatorna, a Deutsche Welle szerkesztőit oktatták ki szakmaiságból. Az interjúból az is kiderül, hogy Toót-Holló Tamás számára a magyar ügy képviselete egyaránt magától értetődő akkor, amikor a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként végzi munkáját, de akkor is, amikor íróként és művészeti producerként talál rá a maga témáira.

MUNKATÁRSUNKTÓL

Mióta tagja a Magyar Nemzeti Médiaszövetségnek, s milyen reményekkel kapcsolódott be a szervezet munkájába?

Alapító tagja vagyok a szövetségnek, amelybe rögtön egyesületünk 2017-es megalakításakor beléptem. Az elnökségi tagságot – amit aztán az egyesület közgyűlése szavazott meg – Gazsó L. Ferenc, a szervezet első elnöke ajánlására és felkérésére vállaltam el, akivel régi munkakapcsolat kötött össze minket, amely aztán az integrált közmédia vezetőiként mélyült el köztünk barátsággá, kollegiális szövetséggé. Embert próbáló időket éltünk át együtt Ferivel mind az MTVA, mind az MTI Zrt., mind pedig Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. keretei között dolgozva. Nehéz átalakulásokat csináltunk végig közösen: ez alatt az idő alatt szinte mindvégig vezetői párokat alkottunk, amelyekben Feri volt a főnököm. Ez az időszak úgy él az emlékezetemben, hogy mindvégig kikezdhetetlen volt köztünk a munkatársi összhang, s kölcsönösen vigyáztunk egymásra, hogy a sok nehéz döntés közé egyikünknél se csússzon hiba. Az ilyen idők arra jók, hogy megtanuljunk együtt, vállt vállnak vetve küzdeni. Ez a bizalom azóta sem szűnt meg közöttünk, s talán ennek a bizalomnak köszönhető az is, hogy az elnökségi tisztségéről lemondva Gazsó L. Ferenc engem kapacitált arra, hogy vállaljam el a szervezet elnökségét. Amikor a szervezet tagja lettem, egyébként már nem az MTI-t, hanem a Mediaworks Hungary Zrt. központi online szerkesztőségét vezettem. Így aztán magától értetődő volt számomra, hogy a két legnagyobb magyar médiagyártó komplexum, a közmédia és a Mediaworks között oly módon is erős partnerséget alakítsunk ki, hogy a médiaszövetség vezetőségében innen is, onnan is több fajsúlyos szereplő jelen legyen. Ez egyébként azóta is így van: ezzel egyfajta értékrendi közösséget is felvállalunk egy, vállaltan konzervatív, patrióta szellemi irányokba tájékozódó magáncég, s a közszolgálat iránt elkötelezett közmédia hozzánk hasonló elhivatottságot érző kollégái között. Azt gondolom, hogy ezzel egyfajta kollegiális csapaterőt mutatunk fel. Hogy milyen reményeket tápláltam magamban arra nézve, hogy mire lesz képes ez a szervezet? Sokszor érzem azt, hogy a rendszerváltás után évtizedekkel is szükség van még a múlt meghaladására. Az újságírótársadalomban érdemtelenül sokáig élvezett egyfajta túlhatalmat a Magyar Újságírók Országos Szervezete, a MÚOSZ. Ezt a hatalmi monopóliumot időről időre megpróbálta megbontani az újságírótársadalom jobboldali szegmensében önmagát meghatározva és felépítve egy-egy szervezet: ilyen volt a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ), valamint a Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ). De úgy éreztem, hogy a mi színre lépésünkkel jöhet el az igazán az ideje egy még erősebb szövetségkötésnek ezek között a kommunista múlt gyászos örökségével meg nem fertőzött szervezetek között, s mi lehetünk az a friss erő, amelyik ennek az új együttműködésnek a motorja lehet. De még valamire szeretném felhívni a figyelmet: miközben ezt az értékrendi elkötelezettségünket mindig leplezetlenül hangsúlyozom, azt is nagyon komolyan gondolom, hogy hivatásunk valódi szakmai értékeit szem előtt tartva mi mindig készek vagyunk a teljes magyar újságírótársadalom érdekeit képviselni. Vannak olyan közös érdekeink, amelyekért küzdve túl tudjuk tenni magunkat az esetleges megosztottságon. Ilyen az a közös fellépés, amelyet az online térben az újságírók szellemi termékeit gátlástalanul használó gigantikus tech cégekkel (elsősorban a Facebook-kal és a Google-lel) szemben kell tanúsítanunk: egymással összefogva elérni próbálva azt, hogy a kiadóink minél nagyobb jogdíjbevételre tegyenek szert az újságíróink által előállított, s a tech cégek által közreadott értékes, eredeti tartalmak forgalmazása után. De ugyanilyen, az egész szakmát érintő célkitűzésünk, hogy politikai lobbitevékenységet indítsunk az egyik legfontosabb állami díjunk, a Táncsics Mihály-díj művészjáradékosítása érdekében. Itt most egy kis kitérőt kell tennem, hogy érthető legyen, mi a gondunk, s mi a célunk a Táncsics Mihály-díjjal. Nos, tudni kell, hogy a Magyar Művészeti Akadémiáról (MMA) szóló 2011. évi CIX. törvény 2017-es, még Balog Zoltán miniszter előterjesztésére megszületett módosításával a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló törvény új fejezettel egészült ki. Ez a kiegészítés arról szólt, hogy az MMA „a kiemelkedő művészeti teljesítmények és művészi életút iránti tisztelete jegyében” rendszeres díjazást (művészjáradékot) biztosít azon, a 65 életévüket betöltött személyeknek, akik a számos magyar művészeti díj valamelyikét megkapták.  Ebben a törvénymódosításban egzakt módon felsorolnak számos nagy tekintélyű díjat – köztük egyébként a szakmánk legfőbb elismerését, a Táncsics Mihály-díjat is. Ez utóbbit azonban – sajnos – kivételként említik, oly módon, hogy külön is jelzik: arra nem terjed ki a 65. év utáni rendszeres díjazás törvényi hatálya. Nos, a Magyar Nemzeti Médiaszövetség alapvetése az, hogy a Táncsics Mihály-díj sem alábbvaló a nagy művészeti kitüntetéseknél – már csak azért is, mert a Táncsics Mihály-díj kitüntetettjei általában és jellemzően nemcsak a hírújságírásban alkottak maradandót, hanem szakmánk művészei is egyben, hiszen olyan, egyértelműen művészi igényű műfajaiban is jeleskedtek, mint a véleménycikkek és a riportok készítése. S hogy miért gondolom azt, hogy ezzel a törekvésünkkel bátran kilépünk a szellemi életet megosztó lövészárkok világából? Hát azért, mert a Táncsics Mihály-díj kitüntetettjei között – különösen a korábbi évtizedekben – számos olyan kollégánk volt, aki hozzánk képest másként, más ideológia, más értékrend szerint gondolkodott a világról, de a díjat nyilván joggal érdemelte ki szakmai kvalitásai miatt. Mi tehát értük is küzdünk ezzel a törekvésünkkel, függetlenül attól, hogy ugyanazon közéleti kérdésekre hozzájuk képest esetleg teljesen másként reflektálnánk.

A médiaszövetség élén betöltött vezetői szerepe mintha egybevágna azzal a szereppel, amit a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként vállal magára. Itt is, ott is, szervezetet épít, kereteket teremt – mindeközben viszont láthatóan nem törekszik arra, hogy ezekben a médiaterekben személyesen is kitűnjön, a nagyobb nyilvánosság előtt megmutatkozó véleményformálói szerepköröket is magára osszon. A munkája eredményeit látni, de Önt személyesen viszonylag ritkán lehet látni tévéstúdiókban vitázni, esetleg a közéletet felkavaró témákban publicisztikákat jegyezni. Nem jut ideje ezekre a megnyilvánulási lehetőségekre? Vagy a habitusától áll távol ez a véleményvezéri feladatvállalás?

Való igaz, hogy a szervezetépítés, a médiaműhelyek szervezeti kereteinek megteremtése és folyamatos újraértelmezése olyan kihívás, amelyik sokszor megtalált már a pályám során. S kétségkívül ugyanez a feladat talál rám most a Magyar Nemzeti Médiaszövetség elnökeként is. Itt is véleményterek megalkotásában vagyok részes, mint ahogyan a Magyar Nemzet élén is ezt teszem. S ahogy ezt korábban is oly sokszor megtettem: a Heti Válasz alapító főszerkesztőjeként, a Reggel című napilap megalapításában részt vevő felelős szerkesztőként, vagy éppen az átalakuló, integrált közmédia számos intézményében – MTI, MTVA és Duna Médiaszolgáltató – megforduló vezetőként is. S mióta a közmédiától eljöttem, a Mediaworks főszerkesztőjeként is ugyanezt teszem: én hoztam létre a Mediaworks központi online szerkesztőségét (MW KPI), s aztán én kaptam feladatul 2020 februárjában a Magyar Nemzet működésének átállítását a print és az online felületek integrált gyártását megvalósító modellre. Ez azért egy elég markánsan kirajzolódó mintázat, amit azzal a kifejezéssel lehetne a legjobban jellemezni, hogy ott és akkor van rám általában a legnagyobb szükség, amikor valamit meg kell teremteni. Amikor valamit az alapjaitól kezdve újjá kell építeni. Amikor olyan céges feladatok adják magukat, mint a szervezetfejlesztés vagy a people management. S ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy gyakorlatilag szünet nélkül benne kell élnem a hírek világában, az megint csak egyfajta magyarázat arra, hogy elsősorban miért nem a véleményformálói szerepeket osztom magamra. Egy jó publicisztikát megírni legalább két-három óra gondolkodás, a gondolatok továbbgondolása és aztán a kész anyag stílusának csiszolása. Ebből a műgondból pedig nem engedek, mert nem tagadhatom meg, hogy nemcsak szerkesztő, hanem író is vagyok, akinek a magyar nyelv az elsőrendű munkaeszköze. S aki ilyenformán nem engedhet ki a keze alól csiszolatlan mondatokat. Szóval mindez egyfajta praktikus magyarázat is arra, hogy miért nem sorakozom fel gyakorta publicisztikákkal azon a szellemi frontvonalon, ahol az enyéim harcban állnak. Miközben persze én is rendületlenül a harcostársuk vagyok, de az én harcom talán nem mindig és nem annyira a közelharc. Amikor katona voltam, 1984-ben egy zalaegerszegi tüzérüteghez vonultattak be, de nem az ágyúcsövekkel felszerelt önjáró tarackokon ültem, hanem a tőlük sok-sok kilométerrel távolabb, hozzájuk képest előrébb járó felderítő harcjárműveken rádióztam. Mi határoztuk meg a célkoordinátákat, s ezeket diktáltuk be rádión a tűzlépcsőben felsorakozó önjáró lövegek tüzéreinek. Lehetne úgy fogalmazni, hogy most is ezt teszem: a megfelelő célpontok kijelölése és a megfelelő tűzerő kiválasztása a médiatérben is elengedhetetlen – s ehhez megfelelően látni kell a terepen is. A lehető legtávolabbi szemhatárokig elvillanó tekintettel. Különben nem látnád meg az események kereteit. Nem tudnád megalkotni a történésekről a saját közösséged számára érvényes narratívákat. Ugyanakkor nem akarom, hogy mindez úgy hangozzon, mintha én csakis a Magyar Nemzet ránk egyébként nagyon is jellemző harcos közéleti attitűdjét érzem a magaménak. Nem, szó sincsen erről: előéletemnek, erős kulturális beágyazottságomnak köszönhetően legalább annyira fontosnak érzem a lapban megjelenő kulturális tartalmakat. S nagyra tartok minden olyan szakújságírói teljesítményt, amelyek nyomán a lap a külpolitikai, a gazdasági és a sport témákat tekintve is mértékadó orgánumnak számít a konzervatív térfélen. Bármilyen sok kifogásom lenne is azonban arra, hogy a véleményvezéri szerep vállalására miért nem tudok mindig időt szakítani, azért szó sincsen arról, hogy ne állnék ki bizonyos szimbolikus helyzetekben én is publicistaként a csatasorba. Mert az megint csak nem lenne helyénvaló. És az sem igaz, hogy a tévéstúdiókban való jelenléttől is alapból idegenkednék – ha a médiaszervezet ügyeit kamerák előtt kell és lehet képviselni, hát azt is zokszó nélkül megteszem. De mégis szeretem inkább kivárni a megszólalásra a megfelelő alkalmakat, amikor főszerkesztőként úgy illik, hogy én magam szólaljak meg a lapom képviseletében. Azokat a helyzeteket, amelyekben szeretek én magam megszólalni, valahogy azzal tudnám jellemezni, hogy ezek leginkább a magyarság kollektív tudatát érintő ügyek. Nem személyes ügyek, hanem magyar ügyek.

Mondana példákat ezekre? 

Szívesen. Ilyen rendkívüli alkalom volt a szólásra Trianon soha el nem múlóan aktuális évfordulója, a legutóbbi kétharmados választási győzelem, vagy az új köztársasági elnök beiktatása. De ilyen volt a Covid-korlátozások feloldása utáni új lélektani helyzet kibeszélése, vagy a kárpátaljai magyarság szimbólumai ellen intézett szimbolikus provokáció megválaszolása is. Azt gondolom, hogy ezeken a publicisztikáimon keresztül én is részese tudok lenni a jobboldali véleménytér formálásának – és ezek a témák talán azt is világossá teszik, mit értek a magyar ügyek hangsúlyos képviseletén.

Az, hogy szerkesztőként folyamatosan benne él a napi hírek világában, nyilván azt jelenti, hogy a médiát érintő hírek is folyamatosan eljutnak Önhöz. Ezt csak azért kérdezem, mert a Magyar Nemzeti Médiaszövetség nagyon gyakran hallatja a hangját a média ügyeit érintő aktuális kérdésekben. Gyakran van úgy, hogy Ön adja az ötletet arra, hogy egy adott téma a szervezet megnyilvánulásáért kiált?

Sokszor én adom az ötletet, sokszor az elnökség vagy a tagság köreiből érkezik a megfelelő felvetés. Ezek nagyon jól működő mechanizmusok, jól és gyorsan észre szoktuk venni azokat a témákat, amelyekben érdemes megszólalnunk egy-egy kommüniké kiadásával, s ezek megformálásáról, kiadásáról általában gyorsan tudunk konszenzusos döntést hozni az elnökségen belül. A média közéleti ügyeiben néha már a politikát megelőzően tudunk jellemző véleményt formálni. Reakcióink általában elérik a kívánt hatást, sok médiaműhely átveszi, feldolgozza az álláspontunkat bemutató közleményeinket. Ez annak is köszönhető, hogy nem akármilyen súlyú ügyek nem akármilyen súlyú szereplőit is bátran megtaláljuk azokkal a véleményeinkkel, amelyek a maguk sarkosan nemzetelvű, értékkonzervatív attitűdjével nagyon is szokatlanok lehetnek ezeknek az aktoroknak. Az euroatlanti véleménytér újbaloldali és liberális szcéniában általában nincs helye az ilyen vélekedéseknek. Nos, tőlünk viszont pontosan ezekre a reakciókra lehet számítani. Most is, a jövőben is. Ezzel a magyar érdeket védő rendíthetetlen elszántsággal szóltunk rá a budapesti amerikai nagykövetségre is, amikor a Twitteren közzétett nívótlan videókkal támadt a magyar kormányra. S ugyanezzel a hévvel mutattunk rá a német közszolgálati csatorna, a Deutsche Welle tendenciózusan magyarellenes, a magyarok ellen alig leplezetten a fasiszta kártyát is előhúzó magatartásának visszásságára, médiaszakmai hibáira. Ugyanez az eltökéltség munkált bennünk akkor is, amikor a Facebook a gondolatok szabad áramlása ellen intézett moderálási gyakorlata ellen emeltünk szót, amikor a Mandiner közéleti hírportál oldalát fenyegették meg korlátozással, sőt, eltörléssel a közösségi háló cenzorai. De ha már a Mandiner melletti kiállásnál tartunk, szeretném szóba hozni azt is, hogy a médiaszakma nevében számos esetben biztosítjuk szolidaritásunkról a fősodratú európai liberalizmus nevében gátlástalanul megtámadott kollégáinkat – határainkon innen és túl. Kiálltunk már az M1 aktuális hírcsatorna mellett, amikor már a diplomáciában is hullámokat vető liberális hangulatkeltést indítottak ellenük, miután felhívták a figyelmet Franziska Tschinderle osztrák újságírónő szakmailag kétséges eljárására, a kérdésekbe foglalt állítások lejárató gyakorlatára. Kifogással illettük Ferencváros polgármesterének végtelenül aggasztó produkcióját is, amelyre az ATV stúdiójában ragadtatta magát – egyaránt kikelve a Pesti Srácok a műsorba meghívott újságírója és az ATV szerkesztői ellen. Ugyanígy számíthatott az elvi rokonszenvünkre és szakmai szolidaritásunkra a bojkottal megfenyegetni próbált Spirit FM, a Dunántúli Napló az LMBTQ-lobbi által meghurcolt főszerkesztője, az ukránok halállistájára felkerült kollégánk, Bayer Zsolt, de a Times of Israel szerkesztőségénél Magyarországról az antiszemitizmus vádjával bepanaszolt és meghurcolni próbált Veszprémy László Bernát is. S ahogy korábban is mondtam, szakmai és szellemi védőernyőnk bármikor helye lehet hozzánk hasonló gondolkodó bármelyik külföldi kollégánkak is. Ennek tanúsága az is, ahogyan szolidaritást vállaltunk a Bild Zeitung távozó újságírójával, Ralf Schulerrel, akit a német Axel Springer Kiadóban kialakult mérgező légkör miatt kényszerült feladni állását, miután nem tudott azonosulni azzal a cégnél kialakult elvárással, hogy nálunk mindenkinek szilárdan az LMBTQ-mozgalom mellé kellene állnia.

Ez a karakán ideológiai tartásuk köszön vissza nagyobb rendezvényeiken, konferenciáikon is, amelyeket a magyar kormány vezető személyiségei is megtiszteltek már a jelenlétükkel, felszólalásaikkal. Nem tart attól, hogy ezek a jelképes erejű kiállások túlzottan beássák Önöket a kormányhoz közeli újságírószervezet szimbolikus lövészárkába?

Nagyon büszkék vagyunk mind a 2021-es, mind a 2022-es konferenciánk illusztris kormányzati előadóira. Nem hinném, hogy bármiféle magyarázkodásra szorulnánk azt követően, hogy a világról hozzánk hasonlóan gondolkodó politikusokkal szellemi csapategységben mozgunk – nem hivatali keretek között persze, hanem az értékeink közös vállalása alapján. Nem zavart, hanem büszkeséget érzünk tehát akkor, amikor ezeket a közös programjainkat felidézzük. És ezt most is szívesen megteszem, sorra véve, ki mindenkivel alkottunk már szellemi csapategységet. Az Alapjogokért Központtal és a Battyhyány Lajos Alapítvánnyal közösen rendezett Igazságháborúk című 2021-es konferenciánkon például Varga Judit igazságügyi miniszter tette tiszteletét és tartott előadást. A Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságával közösen rendezett 2022-es Kárpát-medencei médiatalálkozónkon pedig Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter mondott beszédet. És ez a két kiváló kormánytag csak a politikai szféra két kiemelkedő résztvevője. Rajtuk kívül volt már headliner  a konferenciáinkon szintén a kormányt képviselve Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár, s a média világával határosan működő nagyobb szakmai intézmények képviseletében Koltay András, az NMHH elnöke, Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója és a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (Kesma) egyik vezetője, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, valamint Balogh László, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke.

A 2022-es konferenciájuk alkalmából díjat is alapítottak, s ezt első ízben egy kiváló kárpátaljai kollégának, Dunda Györgynek adták át. Miért pont Dunda György lett a díjazott? Miért épp Kosztolányi Dezső lett a díjuk névadója?

Nem volt számunkra kérdés, hogy az előbb az ukrán kormány jogfosztó törekvései, aztán az orosz háborús agresszió áldozatává vált kárpátaljai magyar kisebbséget kell megerősítenünk ezzel a díjjal is – Dunda György személyének kiválasztása így nemcsak az ő kiváló szakmai teljesítményének, ha a magyar megmaradásért küzdő egész kárpátaljai magyar kisebbségnek szóló üzenet volt. Azt üzenve meg nekik, hogy tartsanak ki: mert velük vagyunk. Ahogy a magyar kormány is, úgy mi, a magyar jobboldali újságírás rangos szellemi műhelyeit tömörítő médiaszervezet is, az általunk képviselt médiaműhelyek minden erejével és rokonszenvével együtt. S hogy Kosztolányi Dezső mivel érdemelte ki azt, hogy díjat neveztünk el róla? Vagyunk annyira konzervatívak, hogy ezzel is egy hagyomány mellett tettünk hitet: a magyar újságírás egyik első fénykorszakának jeles képviselői mellett álltunk ki ilyen módon is, akik mindamellett, hogy kiváló írók voltak, a magyar újságírás egyik nagyszerű korszakának hírét is öregbíteni voltak képesek. Az sem volt persze mellékes számunkra, hogy Kosztolányi Dezső a trianoni határokkal tőlünk elszakított területen, Szabadkán született – tehát, ha ma élne, külhoni magyar újságíróként gondolhatnánk rá a nemzeti összetartozás érzésének kötelmét soha nem feledve. És nyilván azt is jóleső érzéssel tartjuk számon Kosztolányiról, hogy miközben a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb költője és prózaírója volt, a Nyugat köréhez tartozva is kétségbe vonhatatlanul jobboldali érzésű ember maradt.

Ha már itt tartunk, érdemes visszaidézni azt a korábbi megjegyzését, melyben újságíróként is íróként határozta meg magát. Ez a kettősség, amelyre Kosztolányi esetében is felhívta a figyelmet, valóban rangos és karakteres öröksége a magyar újságírásnak. Kosztolányi mellett Petőfi Sándor, Márai Sándor, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Ady Endre vagy Molnár Ferenc is elhivatott hírlapírók voltak. Jól érzékelem, hogy Ön személy szerint is elismerésre méltónak tartja ezt a szakmatörténeti hagyományt?

Igen, jól érzékeli. Ennek a hagyománynak különösen most, a Gutenberg-galaxisból a Neumann-galaxisba tartó világban van különös jelentősége, megőrzendő értéke. Ez a modern, digitális kor egyre romló színvonalú írásbeliséget produkál – eljött az a rettenetes idő, amikor az érzések írásos kifejezése helyett az emberek emojik formájában kommunikálnak. És az sms-nyelv végtelenül ostoba leegyszerűsítéseivel operálnak levelezés közben is. De túl ezen az általános jellegzetességen a mi szakmánkban is különös jelentősége van annak, hogy ne felejtsük: az újságírásunk alapjait jórészt kiváló íróink rakták le. Egyre több kiadó dönt úgy, hogy miután a hírújságírás korát éljük, ezért nincs is szükség olvasószerkesztőkre, hanem elég, ha beérjük a korrektorok alkalmazásával. Ez a tendencia megint azt a műveltségi hátteret bizonytalanítaná el a szövegeinkben, amelynek az öröksége a már felsorolt kiváló író-újságírók munkásságáig nyúlik vissza. Ez ellen a tendencia ellen is küzdenünk kell. Nekem személy szerint óriási municiót szolgáltat ehhez a küzdelemhez, hogy a Heti Válasz alapító főszerkesztőjeként a magyar sajtó akkor talán legütősebb olvasószerkesztői párosát – Apáti Miklóst és Marafkó Lászlót – sikerült szerződtetnem. Azóta is sokat merítek abból az emlékből, milyen iskolateremtő módon művelték ők ketten együtt az olvasószerkesztést. Nem mellesleg, ők ketten is írók, költők, irodalmárok voltak.

Ez az együttes írói és újságírói szerepvállalásból adódó kettősség máig él tehát?

Hogyne. Hogy legelőször csak a saját kollégáimat említsem a Magyar Nemzetnél: Szentesi Zöldi László, Margittai Gábor és Végh Attila kollégáim nem akármilyen életművet jegyeznek irodalmárként is. S ha már Margittai Gábort említem, akkor a Lugas című hétvégi mellékletünket előtte vezető Fehér Bélát is ki kell emelni, az ő szerkesztői öröksége is velünk él – miközben továbbra is a modern magyar irodalom jeles képviselőjeként tarthatjuk őt számon. De ha tágabban vonom meg a határokat, s a Mediaworks Hungary Zrt. céges határain belül veszem szemügyre a kollégákat, akkor is a legjobb magyar írókkal tudhatom magam egy fedél alatt. A Mandiner esszéistája, Győrffy Ákos, a Karc Fm műsorvezetője, Viola Szandra, illetve a Mediaworks központi szerkesztőségének olvasószerkesztője, Bognár Antal is rangos irodalmi életművet tudhat a magáénak. Sokáig dolgoztunk korábban együtt a Nemzetnél Pataki Tamással, az egyik legkiválóbb fiatal magyar íróval – és szintén a Magyar Nemzet sorait erősítette néhai Csontos János barátom, földim és kollégáim is, aki nagyszerű költő és regényíró is volt egyszerre. Szintén a Magyar Nemzetnél tevékenykedett Orbán János Dénes is kulturális rovatvezetőként. De ennek a kettősségnek a példáit végtelenül lehetne sorolni, s nemcsak a saját környezetemből, hanem más szellemi égtájakon  tevékenykedő kollégáik életművéből is szemezgetve: Vágvölgyi B. András, Karafiáth Orsolya, Cserna-Szabó András vagy Legát Tibor nevét is felemlegetve. Vagy a kortárs irodalom idősávjában maradva a nemrég elhunyt nagyjainkat, Gion Nándort, Bodor Pált vagy Bächer Ivánt megidézve.

Az eddigieket hallva azt gondolom, hogy az Ön életében az időnek középponti fontossága lehet. Legelsősorban persze az időbeosztását tekintve, de a tevékenységével éppen megcélozni kívánt idősáv kiválasztását tekintve is. Ezek szerint nem kis művészet lehet belezsúfolni a nap 24 órájába mindazt, amit elvégez. De az is fontos lehet, hogy mindig sorra vegye, mikor tartja a munkájában szem előtt a médiában éppen megkörnyékezendő pillanatot, s mikor vált át egy másik, az múlt mélyrétegeiben pásztázó figyelemre, amelyikkel íróként a mai magyar ügyek ősi magyar dimenziót is felfedezni próbálja. A pillanat világát elhagyva, s ekkor már évszázados, évezredes időhatárok között mozogva. 

Igen. Az idő jó barátom. Sokat köszönhetek neki. Például azt, hogy a kedvemért néha rugalmasan tágul. Mert ha az imént már azt is hosszan latolgattam, hogyan lehetne időm arra, hogy a napi főszerkesztői munka mellett publicistaként véleményvezéri szerepbe osszam magam, akkor ez a dilemma még inkább, sokszorosan igaz arra, hogy hogyan is tudhatnék magamnak időt teremteni arra, hogy sok ezer oldalas regényeket, monumentális színpadi műveket alkossak. Márpedig a gyakorlat azt mutatja, hogy ezeket az irodalmi munkákat is rendre elvégzem. Tényleg sokan szokták kérdezni, hogy erre mikor és hogyan van időm. A válaszom erre az szokott lenni, hogy ami meg akar születni a kezem alatt, az megszületik. Magam sem tudom, hogy mikor és hogyan, de megszületik. Mert ha egy történettel dolgom van, akkor azt a feladatomat is rendesen el kell végezni.

Íróként minden jel szerint az ősi magyar mítoszok rekonstruálásával van a legtöbb dolga. Ahogy a Wikipedia-oldalán lehet olvasni, főként a garabonciás diákok és az aranyhajú gyermekek körüli mesék, hiedelmek foglalkoztatták, s ezek alapján írt metafizikai kalandregényeket, zenés színpadi műveket. Miért vonzza annyira a kihívás, hogy az idő mélységes mély kútjába nézzen?

Csak magamat tudom ismételni. Ahogy publicistaként is a kellően magas absztrakciós szintről szemlélhető magyar ügyekkel foglalkozom a legszívesebben, ugyanúgy íróként is az időben kellően távlatos témákat érzem a magaménak – feltéve, ha ezek is magyar ügyek persze. Nagyon mélyen kötődöm a mitikus ősmúltba vezető magyar hiedelemmondákhoz, a népmeséinkben, népdalainkban megőrzött ősvallási, szinkretikus mintázatokhoz. Az európai filozófiai kultúrából számomra a nagy tradicionalista filozófusok a leginkább vonzó gondolkodók, s az ő érdeklődésük a primordiális tudás iránt egybeesik az enyémmel is. Csak én íróként is hozzá tudom tenni mindehhez a magam részét: például ahol hézagosak a fennmaradt történeteink, ott egyrészt tudományos alapossággal dolgozom a rekonstrukció során, másrészt – ahol adatok híján a múltban kényszerűen már a folklórtudomány határaihoz érünk – ott a magyar kulturális emlékezet mélyrétegeiből származtatott sejtszintű, zsigeri tudással élve amolyan  ösztönösen tudatos mítoszrekonstrukciókat is végrehajtok. Hogy teljessé válhassanak ezek a töredékes történetek. Ez egyébként teljes mértékben ismert és legitim alkotói módszer: a finnek nemzeti eposza, a Kalevala eredendően nem is létezett, Elias Lönnrot volt az, aki a karjalai eredetű hősi énekeket egységes egésszé fűzte össze. Logikai kapcsolatot teremtve a különálló részek között – de ez a logika az ő személyes megérzésein alapuló logika volt. Viszont intézményesülni képes, teremtő erő húzódott meg e logika mögött, s így az általa kreált mű ma már a finnek nemzeti kincse. Magyar viszonyok között Komjáthy István csodálatos műve, a Mondák könyve számít ezzel rokon vállalkozásnak.

Ha jól sejtem, most az aranyhajú gyermekek történeteiben megismert ősmítosz rekonstrukciójával dolgozik a legtöbbet. A hírekben az szerepel, hogy az Aranyhajú hármasok című színpadi zenés művét a Nemzeti Színházban maga Vidnyánszky Attila állítja majd színpadra. 

Igen. Ez a premier reményeim szerint ragyogó eseménye lesz a 2023-ban kezdődő kőszínházi évadnak. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, hiszen ez a mű a magyarok csillagvallási hagyományát, ősi napkultuszát felcsillogtató, különleges szellemi mutatvány lesz. Úgy, hogy közben egy tündérek járta aranyhídon szépen áthozzuk ezt a tudást a keresztény Magyarország szellemi térfelére – megismételve azt a hétrendbéli utat, amit a magyar népi vallásosság szinkretizmusa már annyiszor megtett eddig is. Ennek a rituális és zenés színházi attrakciónak a levezénylésére Vidnyánszky Attilánál alkalmasabb személyt nem ismerek. Nagy várakozással – mi több, a szó jó értelmében felfogott csodavárással – tekintek a történések elébe. Ezzel persze nem ért véget ez a mítoszrekonstrukciós folyamat: alkotótársaimmal, a folkopera zenéjét jegyző két kiváló zeneszerzővel, Bársony Bálinttal és Elek Norberttel folytatjuk a munkát. Terveim szerint az aranyhajú gyermekek naphéroszi jogainak visszaszerzése még két színpadi zenés mű segítségével megy majd teljesen végbe: előbb a Boldogasszony keresztlánya, aztán a Dunaisten keresztfia című mesefeldolgozás formáját öltő mítoszrekonstrukció következik majd.

Figyelemre méltó, hogy mennyi emblematikus, nagy múltra visszatekintő intézményt vezetett eddig, amelyek csak az Ön személyén keresztül alkotnak közös halmazt. Vezette az 1880-ban alapított MTI-t, vezeti az először 1938-ban kiadott Magyar Nemzetet – s jóllehet itt csak szerzőként debütál, de idén mutatják be az egyik művét az 1840 óta létező nemzeti színházaink örökségét őrző budapesti Nemzeti Színházban. Nem gondolja, hogy ez akár jó előjel lehet az Ön által vezetett fiatal, de rendkívül életerős Magyar Nemzeti Médiaszövetség számára is? Előjeléül annak, hogy ha Önnek dolga van ezzel a szervezettel is, akkor ez is nem akármilyen tekintélyt kivívó intézmény lesz egykor még?

Megtisztelő a feltételezés, hogy szerencsét hozhat a szerepvállalásom a Magyar Nemzeti Médiaszövetségnek. Mit mondhatnék erre? Azon vagyunk a kiváló elnökséggel, vezető tisztségviselőinkkel és teljes tagságunkkal együtt, hogy így legyen. Hogy később, akár száz év múlva visszatekintve a magyar sajtótörténetre, az MNMSZ is egy nagy múltú, tekintélyes szervezetként jelenjen meg utódaink szeme előtt. Olyan szervezetként, amely szellemi értelemben markánsan patrióta és értékkonzervatív egyesületként határozta meg ugyan magát, de egy idő után olyan respektusra tett szert, hogy igenis képessé vált arra, hogy a teljes magyar újságírótársadalom érdekeit képviselni tudja.

Az interjút a Jogász Újságírók Szövetsége (JÚSZ) munkatársa készítette