Szövetségünk végre színre lépett és erőteljesen hallatja a hangját, konferenciákat szervez, de a munka nagyja még hátravan

Beszélgetés Szöllősi Györggyel, a Magyar Nemzeti Médiaszövetség elnökségi tagjával

A sportmédia világából érkezett az MNMSZ elnökségébe a Nemzeti Sport főszerkesztőjeként is tevékenykedő kollégánk, aki számos sikeres programot vezetett már be a hétszáznál is több tagot számláló Magyar Sportújságírók Szövetségénél, s ezek tapasztalatai szervezetünknél is hasznosak. Ő maga pedig aktív közéleti szerepet vállalva küzd egy jövőbeli szakmai kamara létrejöttéért, amelynek előfeltétele a megerősödő nemzeti médiaszövetség, a külhoni kollégák integrálása, a megnövekedett társadalmi súly, hatékony érdekképviselet és -érvényesítés.

MUNKATÁRSUNKTÓL 

Mióta tagja a Magyar Nemzeti Médiaszövetségnek, s milyen reményekkel kapcsolódott be a szervezet munkájába?

Nem tartozom az alapító atyák és anyák közé, sőt az elnökségbe legfrissebben beválasztott tag vagyok, de annál nagyobb megtiszteltetés, hogy afféle sportújságíróként befogadtak maguk közé az általam nagyra tartott alapítók, a konzervatív médiavilág meghatározó szellemi alakjai. Az általam elnökként 2015 óta képviselt Magyar Sportújságírók Szövetsége nem világnézeti alapon, hanem a sport, mint közös témánk és közegünk alapján szerveződött, ám ha a sport és a politika magyarországi történelmi viszonyát nézzük, akkor bizony mindig a nemzeti oldalnak volt csak érvényes és koherens mondanivalója a sportról, konzekvens viszonyulása hozzá. Ezek a tapasztalatok és neveltetésem, családi hagyományaink is mindig arra ösztönöztek, hogy a politikamentesség, a semlegesség hamis mítoszán túllépve aktív közéleti szerepet is vállaljak, olyan módon is, hogy sportújságíró létemre színt valljak és csatlakozzam a Magyar Nemzeti Médiaszövetség hiánypótló és számomra mindenben vállalható, sőt támogatandó törekvéseihez. Megfelelő ütemben éreztük úgy a szövetséggel – főként Toót-Holló Tamás elnök úr révén –, hogy erősíthetjük egymást, s nagy boldogság, hogy immár elnökségi tagként vehetek részt az egyre szerteágazóbb közös munkában.

Miért van szükség Ön szerint egy még újabb médiaszervezetre, amikor a MÚOSZ után már megjelent a szakmánk munkatársaiból alakított újabb, a rendszerváltás szellemét kifejező több másik médiaszervezet is?

Döbbenetes tény, hogy három évtizeddel a rendszerváltozás után is az él a köztudatban, hogy a MÚOSZ „az” újságírószövetség Magyarországon. Holott egy folyton zsugorodó kommunista zárvány csupán, s ha van valami, ami a nemzeti ügy szomorú hazai történetét, a konzervatív szellemi világ folytonos defenzívába szorult pozíciókeresését jól jellemzi, akkor az éppen ez a helyzet, vagyis, hogy mind a mai napig, de némi önbizalommal mondjuk úgy, az MNMSZ megjelenéséig nem volt olyan médiaszövetség a polgári oldalon, amely hatékonyan és jól láthatóan képviselte volna és vállalta volna föl a magát a posztkommunista-liberális fősodorral szemben meghatározó médiavilág szereplőinek érdekeit, érdekképviseletét. Szövetségünk végre színre lépett és erőteljesen hallatja a hangját, konferenciákat szervez, de a munka nagyja még hátravan: a kollegák munkájába, életébe érdemi előnyöket hozó, tömeges tagsággal rendelkező, erős szervezetet kell építenünk.

Mikor belépett a Magyar Nemzeti Médiaszövetségbe, már hosszú ideje sikeresen vezette a Magyar Sportújságírók Szövetségét. Volt olyan működési modell, amit áthozni gondolt a régi szervezetéből az új szervezetébe?

Miután a törvényi keretek semmilyen jogosítványokat, lehetőségeket nem adnak az újságírókat tömörítő szakmai szervezeteknek, vagyis nem dolgozhatunk egyfajta kamaraként, amely működési engedélyt, felkészültséghez, etikai, professzionális szempontokhoz kötött tagságot nyújt a kollégáknak, sőt automatikus állami támogatást sem kap egy ilyen szervezet sem, nekünk kell megtalálnunk azt a vékony mezsgyét, amelyen haladva valódi előnyöket tudunk biztosítani a tagjainknak, vonzó közösséget tudunk kínálni, s az így megszerzett súlyunkkal talán korábban csak áhított jogokat is ki tudunk vívni a döntéshozóknál, a médiatulajdonosoknál. Ebben a munkában lehet példa a Magyar Sportújságírók Szövetsége gyakorlata, több programja, kezdeményezése. Pénzdíjjal járó szakmai kitüntetéseket tudunk alapítani, amiként az MSÚSZ, a Kosztolányi-díj esetében ezt már meg is tettük, ösztöndíjakat hozhatunk létre, a sportújságíróknál a külföldi tudósításokat és az átmenetileg nehéz helyzetbe kerülő kollégáinkat segítjük a Csillag Imre és a Szombathy István Ösztöndíjprogrammal, ez is példa lehet. Visszahoztuk a többnapos, szakmai és emberi kapcsolatokban gyümölcsöző éves kongresszusokat az MSÚSZ életébe, s már van hasonló, ráadásul határokon átívelő konferenciája az MNMSZ-nek is, ahol ugyancsak alapvetés, hogy a magyar nyelven alkotó újságírók sokkal inkább természetes tagjai egy magyar újságíró-szervezetnek, mint a trianoni utódállamok országos szövetségeinek. Számos területen használhatók az MSÚSZ tapasztalatai, sőt sok kérdésben tudunk együttműködni és egymástól tanulni.

Azt már régóta tudni lehet Önről, hogy nem kívánja magát bezárni a sportújságírói szerepbe. Pár éve nagy vihart kavart az a javaslata a közéletben, amellyel a újságírói kamara esetleges létrehozását a szakmánk fontos ügyének nevezte. Akkor kapott ezért hideget-meleget, de hol tart most az erről folytatott gondolkodással?

Ha azt mondjuk, „sajtókamara”, egy sokakban valóban jogosan rossz emlékeket idéző, a második világháború végzetes éveiben működő, elfogadhatatlanul kirekesztő szervezet képe sejlik föl. Soha, egy pillanatra sem jutott eszembe, eszünkbe ezzel a szervezettel bármilyen közösséget, folytonosságot vállalni. Szemben mondjuk azzal a MÚOSZ-szal, amely óhatatlanul folytonosságot vállalt vele, miután átvette, használta, majd felélte a Kolosváry-Borcsa Mihály-féle kamara egykori székházát az Andrássy úton, vagy ahogyan ők nevezték, a Sztálin úton, később Népköztársaság útján. A rossz emlékek és az újságírói hivatás hagyományos szabadságigénye miatt tehát nagyon óvatosan kell fogalmazni, amikor kijelentjük, hogy igenis a szakma érdeke lenne egy erős érdekvédelmi szervezet, amely egyben erős felhatalmazással, de nem csak törvényi, hanem szakmai értelemben is legitim módon őrködne az etikai és minőségi követelmények betartásán is. Ettől roppant messze vagyunk, és jó, ha látjuk, hogy a leginkább mindig is a politika és a médiatulajdonosok köre lesz érdekelt az újságírók megosztottságának, egzisztenciális kiszolgáltatottságának a fenntartásában. Talán így az is érthetővé válik, hogy miért nem volt elég harmincegynehány év a rendszerváltás óta arra, hogy a médiamunkások megszervezzék magukat és adott esetben eredményesen lépjenek föl az érdekeikért a sokáig kizárólag multinacionális külföldi cégek, mint tulajdonosok ellen.

Egy nyomtatásban megjelenő sportnapilapot (Nemzeti Sport) és annak online hírportálként üzemelő internetes kiadását (nemzetisport.hu) is főszerkesztőként jegyzi. Mi a véleménye a printes megjelenés karrieresélyeiről a közeljövőben? Meddig tartható még a napilapok kiadása az egyre dráguló papír és az egyre dráguló energia gazdasági környezetében? Nem lenne egyszerűbb feladni a printes hadállásokat már?

A Nemzeti Sport nyomtatott kiadása olyan kulturális érték, amelyet ameddig csak lehet, fenn kell tartani. Ezt ismerte el a kormányzat, amikor tulajdonosként átvéve a lapot védőernyőt emelt fölé, hogy megvédje a médiapiac viharos átalakulásának rövid távú következményeitől. A print lappiac olvadását ezzel együtt lehetetlen volna tagadni, mégis, a Nemzeti Sport mély társadalmi beágyazottsága, erős hagyománya a régióban is egyedülálló, több tízezres példányszámokat eredményez még mindig. Márpedig ha van egy termék, amelyhez tízezrek ragaszkodnak nap mint nap, szinte irracionális kötődéssel, akkor ezt a kulturális jelenséget nem szabad lesöpörni az asztalról. Az operajátszás jelentősége, társadalmi, kulturális súlya például már régóta nem összevethető azzal, ami fénykorában az opera volt, ha úgy tetszik, a showbiznisz csúcsát jelentette valamikor, de ettől még az európai kultúrában továbbra is kitüntetett helyet foglalnak el a régi operaházak és előadásaik. Ilyesfajta utat jósolok a legnagyobb tradíciójú lapoknak is: érdemi továbbélésük a digitális térben lehetséges, befolyásuk, tekintélyük alapját mégis a hagyományuk, a valameddig még külsőségekben is létező múltjuk adhatja. Ma már nem úgy van, mint az internet őskorában, amikor némi pluszt jelentett, ha egy újságnak online verziója is volt, hanem átfordult a dolog: a digitális lapok versenyében az jelent hozzáadott értéket, ha a sok online hírportál között akad olyan, amelynek hagyományos, print kiadása is van. Ezt még mindig értékelik a hirdetők és az olvasók is. Ettől még az idő kerekét nem lehet és nem is kell visszaforgatni, jól ismert sirámainkkal szemben valahol inkább örülni kell annak, hogy alig 24 óráig érvényes üzenetek kinyomtatására nem kell már tonnányi papírt elhasználnunk.

Saját életében is átéli a printes és az online kiadás versengését? Hogyan látja a Magyar Nemzeti Médiaszövetség szerepét ebben a pozícióharcban? Érdemes-e vállalni a médiaszövetségnek a printes újságírók érzékenyítését az internetes újságírásra?

Azt szoktam mondani, hogy a print média zsugorodása és az online teljes hatalomátvétele miatt aggódjanak a nyomdászok, a gépmesterek, a papírgyárosok. Esetleg a tördelők. A fotósok munkája talán megszűnt azért, mert már nem kell sötétszobában előhívni a képeket és bárki fényképezhet egyetlen telefonnal? Ellenkezőleg: a jó fotós felértékelődött! Az újságírók miért aggódnának? A hagyományos újságírói erények ugyanazok: pontosság, hitelesség, jó helyesírás, frappáns fogalmazás, gazdag szókincs, gyorsaság, műveltség, olvasottság, tájékozottság. Azért, mert a közvetítő közeg és a technológia gyökeresen megváltozott, sőt sok szempontból demokratikusabb, nyíltabb, általánosabban elérhető lett, egy blogbejegyzéssel, egy képpel, videóval bárki eljuthat a széles nyilvánossághoz, azért még kiemelkedik, kiviláglik a médiazajból az igényes, a minőségi, a professzionális munka. Soha nem fért a fejembe, hogy egy újságíró miért szorong attól, ha majd nem nyomtatják ki a cikkét, ha közben sokkal több olvasóhoz jut el ma már az interneten keresztül? Persze, vannak műfaji sajátosságok, mások a hangsúlyok, bizonyos követelmények, de ezek nem nagyobb különbségek, mint amit akkor kellett megtanulni, ha napilaptól hetilaphoz vagy havonta megjelenő folyóirathoz igazolt korábban az ember, netán rádiósból televíziós lett. A technológiai forradalomra lehetőségként kell elsősorban tekinteni, veszélyként csak azért, mert ez elképesztő hígulásban megjelenik a magát hiteles tartalomnak álcázó hamis hírek félelmetes áradata is, amelynek korlátozása jogos igénynek tetszik, de legalább akkora veszély, ha nemzetközi szervezetek, homályos kilétű, felhatalmazású és értékrendű moderátorok, háttérszerkesztők határozhatják meg, hogy mi fér bele és mi nem. Akiknek és minden korábbinál hatalmasabb nemzetközi tulajdonosaiknak ráadásul ma már a nemzeti média és a hagyományos sajtóorgánumok is ki vannak szolgáltatva, mert ők, a globális közösségi médiafelületek lettek a szinte monopolhelyzetben lévő közvetítő közeg. Ezek az új média sorskérdései szerintem, nem pedig az, hogy meg kell-e tanulni kezelni egy adminfelületet, s cserébe esetleg nem kell meghúzni minden cikket, hogy beférjen az oldalra. Bayer Zsolt publicisztikája éppen olyan hatásos kinyomtatva, mint a képernyőn olvasva, sőt az interneten gyorsabban, szélesebb műfaji palettán, multimédiás hivatkozásokkal reagálhat a közéleti eseményekre egy publicista, a mondanivalóját pedig azonnal nyilvánosan meg is vitathatják a vele egyet- vagy egyet nem értők, akik oszthatják, posztolhatják, kommentálhatják az olvasottakat.

Friss hír, hogy az Ön által vezetett MSÚSZ együttműködési megállapodást írt alá a Visegrádon rendezett II. Kárpát-medencei Magyar Médiatalálkozón. a székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületével. Mind az egyik, mind a másik médiaszervezetével a legnagyobb természetességben benne él a Kárpát-medencei magyar sajtó médiaműhelyeinek határok nélkül szövetségében. Osztja azt a meggyőződést, hogy az anyaországi és a külhoni magyar nyelvű sajtó egységes és oszthatatlan?

Persze, hogy osztom. Ebből a szempontból is tragikus, hogy a MÚOSZ, jóllehet sokáig elsősorban az ő feladata lett volna, soha sem tekintett úgy az ország mai határain túl magyarul alkotó újságírókra, mint teljes jogú tagjaira, az anyaország befolyásos véleményvezéreivel egyenrangú kollégákra, legfeljebb mint valami egzotikus állatfajra, amelyet időnként illik meglátogatni és megcsodálni a rezervátumaiban. Az internet, mint a határokról nem sok tudomást vevő technológia megjelenése egyébként ebből a szempontból áldásos fejlemény. A korábban létező akadályok, nehezítő körülmények nélkül elérhetjük, olvashatjuk egymás írásait, nem különálló világ már a vajdasági vagy a felvidéki magyar média. A sportújságíró-szövetségnél szabályba iktattuk, hogy minden külhoni kolléga a tagunk lehet, sőt, ha igazolja, hogy bármely más magyar újságíró-szervezetben fizet tagdíjat, akkor nálunk ingyen kapja a tagságot. A tagjainknak lassan a tíz százaléka olyan kolléga, aki nem Magyarországon él, van, aki Clevlandben, Manchesterben, Münchenben, mások Csíkszeredában, Zentán vagy Dunaszerdahelyen. Ők is igénybe vehetik a szolgáltatásainkat, voltak Marosvásárhelyi magyar rádiós kollégák távol-keleti téli olimpián az MSÚSZ ösztöndíjával, de támogattuk mondjuk Bay Béla, a legendás vívóedző erdélyi szülőházán az emléktáblát is, ahogyan az természetes.

Önről köztudott, hogy a magyarság egyik legismertebb neve, a világhírű futball-legenda, Puskás Ferenc életművének elhivatott gondozója – könyvet is írt róla, amelynek alapján dokumentumfilmet is forgattak, de még a Puskás-musical szakértőjeként is szerepet vállalt. Ennek a tevékenységének egyfajta megkoronázása, hogy Áder János köztársasági elnök 2017-ben a Puskás-ügyek és a magyar futballhagyomány hivatalos magykövetének nevezte ki. Diplomáciai téren mozogva szembesült-e már pályája során a magyar kormány az európai mainstream politika rutinjait bátran elhagyó, szuverenista megoldásainak kritikájával – netán a magyar médiatörvény kritikájával? Ha meg kellett védenie a magyar médiapolitikát, jelentett-e komolyabb hátteret Önnek, hogy ilyenkor már két nagyon jelentős magyar médiaszervezet vezetőjeként szólalhatott meg, s hogy a sportújságírók nemzetközi testületeiben is komoly pozíciókat tölt már be?

Amivel külföldön találkozom, az főként nem a kritika, hanem az irigység. A sportújságíró kollégák, akikkel együtt dolgozom a nemzetközi szövetségünkben, az európai vezetőségben, ahol alelnök vagyok, látják és nagyon nagyra értékelik, hogy milyen a magyar sport állami megbecsülése, példaértékűnek tartják és érdeklődnek egyes elemei, az olimpiai érmesek életjáradéka vagy a taorendszer részleteiről. Azt is érzékelik, hogy mi nyíltan és gond nélkül beszélünk olyan közéleti kérdésekről, amelyekről a politikai korrektség és a liberális mainstream mindent meghatározó koordinátarendszerében ők már csak suttogva, óvatosan merik elmondani a valódi véleményüket. Ha ketten vagyunk a liftben, a nyugat-európai kollégám elmondja, hogy Orbán Viktor migránspolitikájára lenne szükség náluk is, ahol a bevándorlók nagy aránya már megváltoztatta a mindennapi élet régi megszokott kereteit, szűk körben pedig sokan elmondják, hogy az LMBTQ-őrület már a sport hagyományos értékeit is aláássa, de fennhangon óvatosan kell fogalmazni ezekről a kérdésekről, ha valaki nem akar a nyilvánosságban nemkívánatossá válni. Persze, a fősodratú nemzetközi média Magyarországgal kapcsolatos rosszindulatú sztereotípiáival is szembesül az ember, ilyenkor érdemes tényekkel alátámasztva, érdemben elmagyarázni, mi is a helyzet nálunk, s nagyon érdekes, hogy a világ nagy részén, hiszen az AIPS kongresszusára például minden földrészről érkeznek kollégák, azért még sokfelé a normalitás uralkodik, egymás kultúrájának kölcsönös tisztelete az érték, nem a nyitott társadalmak erőszakos, kizárólagos hirdetése. De ha már ott vagyunk ezeken a nemzetközi fórumokon, vagy éppen mi rendezzük a világkongresszust, mint 2020-ban Budapesten, és van alkalmunk elmondani az igazságot, persze felvesszük a kesztyűt az igazságtalan rágalmakkal szemben, ami az MSÚSZ-szel és az MNMSZ-szel a hátam mögött lényegesen egyszerűbb és hatékonyabb tud lenni.

Az interjút a Jogász Újságírók Szövetsége (JÚSZ) munkatársa készítette

MNM © 2018 MINDEN JOG FENNTARTVA