Erkölcsi kötelességünk, hogy felmutassuk a keresztény, konzervatív értékek alapján végzett hiteles újságírás erényeit

Beszélgetés Gazsó L. Ferenccel, a Magyar Nemzeti Médiaszövetség elnökségi tagjával

A médiaszövetség alapító elnöke interjúnkban arra hívja fel a figyelmet, hogy az MNMSZ nem a múlt rendszerből átügyeskedett vagyonnal indult, így a szervezet minden vagyona az intellektuális, közösségi ereje, és az a tudat, hogy hangjukat, véleményüket nem nyomhatják el egy olyan országban, ahol a sajtószabadság érvényesül. Gazsó L. Ferenc azt a reményét is kifejezte, hogy az MNMSZ a média területén az egyik zászlóshajója kíván lenni a tizenkét éve zajló nemzetegyesítő programnak azzal, hogy az anyaországi és a külhoni magyar újságírók között is szoros együttműködést alakít ki.

MUNKATÁRSUNKTÓL

Mióta tagja a Magyar Nemzeti Médiaszövetségnek, s milyen reményekkel kapcsolódott be a szervezet munkájába?

Egyik alapítója vagyok a szövetségünknek, induláskor a tagság bizalmából elvállaltam, hogy első elnöke legyek a szervezetnek. Később nyugállományba vonultam, de ma is aktív közéleti és szakmai életet élek. Átadtam az elnöki stafétabotot Toót-Holló Tamás kollégámnak, akivel korábban a közmédiában, a nemzeti hírügynökségnél már együtt dolgoztunk, de elnökségi tagként azóta is igyekszem segíteni szervezetünk fejlődését. A Magyar Nemzeti Médiaszövetséget azzal a szándékkal hoztuk létre, hogy a keresztény, konzervatív értékek, a nemzeti érdek képviselete mentén  jöjjön létre egy olyan önkéntes szervezet, mely az 1990 után alakult többi média szervezettel együtt a MÚOSZ korábbi nyomasztó túlsúlyát kiegyenlíti. Az MNMSZ értékorientáltan hallatja szavát, szükség szerint védelmet és segítséget nyújt a konzervatív értékeket valló újságírókat és médiumokat érő támadásokkal szemben.

Miért van szükség Ön szerint egy még újabb médiaszervezetre, amikor a MÚOSZ után már megjelent a szakmánk munkatársaiból alakított újabb, a rendszerváltás szellemét kifejező több másik médiaszervezet is?

Azért van szükség ránk, mert az újságírói érdekérvényesítésben még mindig nem eléggé erőteljes a konzervatív oldal. A MÚOSZ rendkívül patinás szervezet, hiszen jogelődjét 1896-ban jegyezték be. Nem véletlen, hogy mikor a kommunisták átvették a hatalmat, azonnal érdekkörükbe vonták. Így aztán Rákositól a Kádár korszak végelgyengüléséig, a MÚOSZ egy államilag támogatott kommunista sajtószervezetként működött. A rendszerváltozáskor tagságának egy részét – alapvetően a régi elvtársakat – és azt a jelentős vagyont, melybe székház, tihanyi üdülő és más javak tartoztak, átmentették maguknak. Mai működésük egyik jellemzője a vagyon elherdálása, felélése. Szerintem erkölcsi kötelességünk, hogy felmutassuk a keresztény, konzervatív értékek alapján végzett hiteles újságírás erényeit, különben a külvilág számára úgy tűnne, hogy nem változott semmi. Mélyen elítéljük a MÚOSZ vagyoni mesterkedéseit, ezzel együtt alapvetően nem valami ellen, hanem a fenti elvekért és célokért működünk. Egy olyan szervezetet indítottunk el, ahova jó tartozni, és amely nemcsak az anyaországi, hanem minden magyar újságíró előtt nyitva áll. Szervezetünkbe két tag ajánlásával, ha úgy tetszik szavatolásával lehet belépni. Nem a múlt rendszerből átügyeskedett vagyonnal indultunk, minden vagyonunk az intellektuális, közösségi erőnk, és a tudat, hogy hangunkat, véleményünket egy olyan országban, ahol a sajtószabadság érvényesül, nem nyomják el.

Az Ön személyében a Magyar Nemzeti Médiaszövetség első elnökét tisztelhetjük. Az elnöki címéről történő lemondása után is rendkívül aktív életet él azonban az elnökség tagjaként? Nem bánta meg, hogy lemondott az elnökséggel járó teendőkről?

Csöppet sem bántam meg. A szervezet Toót Holló Tamás elnökkel jó kezekben van. Sokat erősödtünk azzal, hogy Szöllősi György, aki egyben a Magyar Sportújságíró Szövetség (MSÚSZ) elnöke, élve a kettős tagság lehetőségével, elnökségi tagi szerepet vállalt nálunk. Dr. Mayer Erika, média jogászként egy olyan szakterület visz, ami hozzáadott értékeivel és Erika kiváló szervező munkájával járul hozzá az eredményességhez. Ez elengedhetetlen a törvényes és szakszerű működéshez. Nincs köztünk rivalizálás, mindenki tudja, és teszi a dolgát. A döntéseink demokratikusan, minden fontos kérdésben egységes állásponttal születnek. Ennél is fontosabbnak tartom azonban, hogy egyre több tagunk vállal aktív munkát a programjainkban, ezért az MNMSZ nem néhány ember ügye, hanem egy sokasodó közösségé.

Az elnökség legidősebb tagjaként a magyar sajtó viszonyait szinte páratlan jól ismerő, sok médiaháborús csatazajt közvetlenül is megtapasztaló kollégaként beszélhetünk Önről. Ha visszatekint a több évtizedes újságírói múltjára, akkor mit lát változatlannak, s mit lát átalakulásban lévőnek a szakmánk viszonyai közül?

Változatlannak látom a szekértáborok merev elkülönülését és ellenségességét. Harminckét évvel a rendszerváltozás után sajnos azt kell mondanom, hogy az új generáció már ebbe nőtt bele. Ez nagy baj, mert egy ekkora országnak nincs két értelmisége. Alapkérdésekben, egy nemzeti minimumban meg kellene egyezni a versengés fenntartása mellett. Mondhatom, hogy mi erre törekszünk, de sajnos a túloldalon nincs rá fogadó készség. Ezt a harcot sem szabad feladni. Ami átalakulóban van, az többnyire örvendetes. Jönnek a több médiaplatformon bevethető, képzett fiatalok, akik remélem, hogy elveik és céljaik feladása nélkül túllépnek majd ezen a mai kocsmán. A tizenkét éve zajló nemzetegyesítő program eredményeként az anyaországi és a külhoni magyar újságírók között is kialakult egy szoros együttműködés. Nem titkoljuk, hogy az MNMSZ, a média területén egyik zászlóshajója kíván lenni ennek a folyamatnak.

Irányított napilapot, hírügynökséget, volt a közmédia egyik legbefolyásosabb szakmai vezetője is – szinte mindenkit ismer a szakmánkban, aki csak számít. Milyen különbséget lát azok között, akik még Önnel együtt érkeztek régen a mi szakmánkba, s azok között, akik most keresik a médiában az érvényesülés lehetőségeit?

A mi generációnk a Gutenberg-galaxis világából érkezett. Ebből fakadóan olvasottságban, elmélyülésben fölvesszük a versenyt bárkivel. Ugyanakkor rugalmasságban, gyorsaságban, a médiavilág technikai és szakmai változásaiban tanulhatunk a fiatalabbaktól. Mi még a Kádár-korszakban szocializálódtunk, meg kellett tanulnunk a sorok között, a cenzúra árnyékában írni. Ezt mára meghaladta a világ, formálisan legalábbis. Mert látva az újmódi liberális médiafelfogást és annak termékeit, azt kell mondjam, hogy ebben a magát „politikailag korrektnek” feltüntető világban – elsősorban gazdasági nyomásgyakorlás révén – nagyobb a cenzúra, mint annak idején. Legalábbis nem kijátszható. Az úgynevezett nyitott társadalom szervezetei behálózták a nagy nemzetközi médiumokat, látszólag ők fújják a passzátszelet. Ez elfogadhatatlan, és ha valaki felveszi velük szemben a kesztyűt, és ennek szellemében él és alkot, annak felszabadító ereje van a munka során. Ezt kell megérteniük a fiataloknak, hogy ne féljenek, és akkor meggyőződésem, hogy a fiatalok jó irányban befolyásolják a közeljövő nagy folyamatait.

Személyesen is át kellett élni azt a döbbenetes erejű változást, amelynek során szakmánk galaktikus utazáson vett részt: a Gutenberg-galaxis világából megérkezett a Neumann-galaxisba. Önt inkább sokkolta vagy inspirálta ezt a technológiai váltás?

Sokkolt és inspirált. Én igyekeztem száműzni magamból az idegenkedést a sűrűn jövő újdonságokkal szemben, és azok jó oldalát, például a tájékozódás lehetőségeinek és felgyorsulásának előnyeit kihasználni. Ez nagy kihívás az én generációmnak, ebből fakadóan sokan kimaradnak, lemaradnak. Azt hiszem, szellemileg is frissen tart, ha megpróbálunk lépést tartani a változásokkal. Ebben sokat segít, hogy tanítom az egyetemen a jövő újságíróit. Mentalitás terén magam is tanulok tőlük.

Édesapjának, a kiváló szociológusnak, Gazsó Ferencnek köszönhetően családi örökségként hozott magával egy markáns szociográfiai érzékenységet is, ami aztán szociográfiai tárgyú kötetek egész sorában tudott testet ölteni. Ön szerint mit adott hozzá az újságírói munkájához ez a szociográfiai hitelességű terepmunka? 

Én akkoriban jegyeztem el magam a tényfeltáró újságírással, mikor ez még legfeljebb az éppen csak megtűrt tabutémák közé, néha pedig az üldözött kategóriába tartozott. A rendszerváltás lázas éveiben született munkáimat azóta is vállalhatónak tartom. A tényfeltáró, kutató újságírói munkára ma is nagy szükség van. Jellemző, hogy az úgynevezett nyitott társadalom médiumai teljesen háttérbe szorítják ezt az időigényes terepmunkát. Egyszerűen nem pénzelik, ami súlyos demokráciadeficitet okoz. Ezért szinte missziómnak tekintem, hogy segítsem azokat a tehetséges fiatalokat, újságírókat, filmeseket, akik ezt vállalják, és képesek komoly eredmények felmutatására. Ettől a sajtó belterjessége is oldódhat, már ami a működést, a témaválasztást illeti.

Legújabban a nem fikciós irodalom mellett a fikciós irodalommal is eljegyezte magát. Az Országútban indult, s aztán a Magyar Nemzet Lugas című hétvégi mellékletében folytatódott az a népszerű sorozata, a Fortepan-történetek, amelyekben régi fotók szereplői köré álmodik meg képzelt lélektani szituációkat, s ezek aztán bravúros monológok formájába önti – mintegy a kép szereplői helyett megszólalva. Ez a sorozata hamarosan kötet formájában is napvilágot lát, de már egy ezek alapján készült színpadi bemutató szerzőjeként is sikeresen debütált. Milyen érzés azoknak a nagy íróink és újságíróink örökségébe lépni, akik számára szintén evidens volt, hogy a napilapos munka mellett valami örökérvényű irodalmi szöveget is jegyezzenek? Ön szerint él még Ady, Krúdy, Móricz és Kosztolányi öröksége?

Halhatatlanjaink szellemi öröksége addig él, ameddig éltetjük. Ezt szolgálják az én régi fényképekhez írt korhű, fiktív történeteim is. A célom ezekkel, és a belőlük született színdarabbal is, hogy mindannyian nézzünk szembe a saját családunk történeteivel. A múlt rendszer egyik káros mellékhatása, hogy a gyerekek vélt vagy való védelmében, avagy egyszerűen figyelmetlenségből sokan elhallgatják a családjuk sorstörténeteit. Márpedig ettől végső soron a nemzeti identitás sérül. Ne hagyjuk, adjuk tovább, amit tudunk, beszéljük meg a gyerekeinkkel a magunk és elődeink históriáját. Várják, fogékonyak rá, ne hagyjuk tisztázatlanul a gyökereket. Az én történeteim erre igyekeznek rávilágítani. Az bizonyos, hogy modellértékűek, de hogy mennyire örökérvényűek, azt majd az idő dönti el.

Az interjút a Jogász Újságírók Szövetsége (JÚSZ) munkatársa készítette

MNM © 2018 MINDEN JOG FENNTARTVA