Milyen közmédiára lenne szükség a következő években, és milyen szerepet tölthet ebben a most létrejövő Független Közmédia Testület? Erről kérdeztük Bakonyi Pétert, a Magyar Nemzeti Médiaszövetség jelöltjét, aki szerint nem egyszerű intézményi átalakításra, hanem szakmailag megalapozott korszakváltásra van szükség: olyan közmédiára, amely megőrzi az értékeit, képes megszólítani a fiatalabb generációkat is, és hosszú távon kiszabadul a politikai ciklusok logikájából.

Bakonyi Péter médiaszakember, kommunikációs vezető, korábban több vezetői pozícióban dolgozott a magyar közmédiában: a Duna Televízió programigazgatója, valamint a filmekért, illetve a gyermek- és ifjúsági műsorokért felelős főszerkesztője is volt. Pályafutása során a televíziós és kommunikációs munka mellett diplomáciai területen is szerzett vezetői tapasztalatot, 2014 és 2018 között Magyarország melbourne-i vezető konzuljaként dolgozott. Jelenleg a Magyarságkutató Intézet kommunikációs vezetője. Az elmúlt években kiemelten foglalkozik a médiapiac átalakulásával, az új digitális platformokkal, a közösségi média és a mesterséges intelligencia által átalakított tartalomgyártással. A Magyar Nemzeti Médiaszövetség őt jelölte a Független Közmédia Testület szakmai tagjának.

Ön szerint alkalmas lehet az újonnan létrehozott Független Közmédia Testület arra, hogy gyakorolja a közmédia feletti tulajdonosi jogokat?

Alapvetően igen, szerintem ez egy működőképes és indokolt konstrukció lehet, de nagyon fontosnak tartom a feltételes módot: önmagában attól, hogy létrehozunk egy új intézményt és Független Közmédia Testületnek nevezzük, még nem lesz automatikusan függetlenebb, jobb vagy korszerűbb a közmédia. A valódi kérdés az lesz, hogy milyen intézményi kultúra alakul ki benne, hogyan értelmezik a tagjai a saját szerepüket, és mennyire lesznek képesek elválasztani egymástól a tulajdonosi-stratégiai felelősséget és a napi szerkesztői munkát.

Az új szabályozás alapján a Testület tulajdonosi és felügyeleti jogokat gyakorol majd a közmédia társaságai felett. Ez rendkívül komoly felelősség: a közmédia ugyanis nem egyszerűen egy nagy médiavállalat. Közpénzből működik, országos és határon túli közönséget szolgál, kulturális, oktatási, tájékoztatási és közösségteremtő feladata van, ráadásul olyan archívummal, infrastruktúrával, szakmai tudással és eléréssel rendelkezik, amely nemzeti értéket képvisel. A tulajdonosi jogokat ezért szerintem nem lehet pusztán gazdasági vagy vállalatirányítási kérdésként kezelni.

Ugyanakkor éppen ilyen fontos a másik oldal: a Testület nem lehet egy kilenctagú főszerkesztőség. Nem az lenne a feladata, hogy eldöntse, ki legyen este egy politikai műsor vendége, milyen sorrendben következzenek a híradó anyagai, melyik riporter milyen kérdést tegyen fel, vagy milyen filmet tűzzön műsorra valamelyik csatorna. Ha egy tulajdonosi testület ilyen szintre avatkozik be, akkor valójában éppen azt a szerkesztői autonómiát számolja fel, amelynek a védelme az új rendszer egyik legfontosabb értelme lenne.

Én a szerepét sokkal inkább úgy képzelem el, mint egy stratégiai garanciális testületét. Meg kell határoznia és számon kell kérnie azokat a kereteket, amelyek között egy valóban közszolgálati média működik: az átlátható gazdálkodást, a szakmai és vezetői felelősséget, a közszolgálati célok teljesülését, a társadalom különböző csoportjainak megfelelő megszólítását, valamint azt, hogy a közmédia technológiailag és tartalmilag is lépést tartson a médiapiac változásaival. A törvényi konstrukció éppen azért jelent komoly lehetőséget, mert a Testületben a parlamenti oldal mellett médiaszakmai szervezetek által jelölt tagoknak is helyük van. 

Én ezt különösen fontosnak tartom. A közmédiáról szóló viták Magyarországon túlságosan hosszú ideje szinte kizárólag politikai kérdésként jelennek meg. Pedig rengeteg olyan probléma van, amely nem jobb- vagy baloldali kérdés. Hogyan érjük el a húszéveseket? Mit jelent közszolgálatinak lenni a TikTok, a YouTube, a podcastok és a streaming korában? Hogyan használjuk jól a mesterséges intelligenciát? Milyen szerepe legyen a közmédiának a vidéki Magyarországon vagy a határon túli magyar közösségek életében? Hogyan őrizzük és tegyük hozzáférhetővé a kulturális örökséget? Hogyan készítsünk úgy tudományos, oktatási vagy kulturális tartalmat, hogy azt valóban meg is akarják nézni az emberek? Ezek elsősorban szakmai kérdések.

Azt is fontosnak tartom, hogy az új rendszer ne abból induljon ki, hogy ami eddig történt, azt egyetlen mozdulattal le kell bontani. Egy ekkora intézményben rengeteg szakmai tudás, technológiai infrastruktúra, jó műsor, jó műhely és kiváló szakember van. Ugyanakkor nyilván vannak olyan területek is, amelyeken változtatni kell. Szerintem az új Testület egyik első feladata éppen az lehet, hogy politikai előítéletek nélkül próbálja megkülönböztetni egymástól azt, ami működik és megőrzendő, azt, ami javítható, és azt, amin valóban változtatni szükséges.

Számomra ezért az új konstrukció legnagyobb lehetősége nem pusztán az, hogy más emberek kerülnek más székekbe. Ha csak ennyi történne, akkor néhány év múlva ugyanott lennénk. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy sikerül-e olyan intézményi rendszert kialakítani, amelyben a közmédia egy kormányváltás után sem válik automatikusan politikai zsákmánnyá, és amelyben egy következő politikai fordulat sem teszi szükségessé, hogy mindent megint az alapoktól kezdjünk újra.

Ebben látom a Független Közmédia Testület valódi értelmét. Nem abban, hogy egy új politikai központ kerüljön a régi helyére, hanem abban, hogy létrejöjjön egy olyan tulajdonosi-felügyeleti szint, amely kellő távolságot tart a napi pártpolitikától, miközben nagyon határozottan számon kéri a közszolgálati feladatok teljesítését.

Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor szerintem a Testület megfelelő szervezet lehet a tulajdonosi jogok gyakorlására. Ha viszont a tagjai úgy tekintenek majd magukra, mint különböző politikai vagy szakmai táborok delegáltjaira, akiknek az a dolguk, hogy folytassák odabent a kívül zajló küzdelmeket, akkor a legjobb intézményi konstrukció sem fog működni.

Éppen ezért számomra végső soron nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy ki kit jelölt a Testületbe, hanem az, hogy a megválasztása után képes-e mind a kilenc tag ugyanazt mondani: innentől nem a jelölőmet képviselem, hanem a magyar közszolgálati média hosszú távú érdekeit.

Hogyan látja a jelölési rendszert, különösen azt, hogy több szervezet közös jelölése növelheti egy jelölt esélyeit?

Ez talán csak első ránézésre tűnik jó, praktikus felvetésnek. Van benne persze egy érthető logika: ha valakit több, egymástól független szakmai szervezet is alkalmasnak tart ugyanarra a feladatra, az nyilvánvalóan jelenthet valamiféle szélesebb szakmai elfogadottságot. Egy ilyen testület esetében pedig kifejezetten előnyös lehet, ha nem kizárólag egyetlen szűk szakmai kör támogatását élvezi valaki. De lássuk be, a kiírásban nem szerepelt ilyen kitétel, és nem tudunk róla, hogy ez az elbírálásnál valóban sokat nyomna a latba. 

Ugyanakkor szerintem nagyon fontos, hogy a jelölések számát ne azonosítsuk automatikusan a szakmai támogatottság mértékével. A médiaszakmai szervezetek ugyanis nagyon különbözőek. Van, amelyik egy jól körülhatárolható szakmát vagy részpiacot képvisel, például lapkiadókat, rádiós médiaszolgáltatókat, operatőröket, reklámszakembereket, filmeseket vagy más speciális területen dolgozókat. Ezek mind fontos szervezetek, de ebből következően a társadalmi és szakmai lefedettségük sem azonos.

Ezért szerintem nemcsak azt érdemes nézni, hogy hány szervezet áll egy jelölt mögött, hanem azt is, hogy ezek a szervezetek milyen szakmai közeget, mekkora és milyen sokszínű bázist képviselnek. Elképzelhető például, hogy egy jelölt mögött több, egymáshoz közel álló vagy részben ugyanazt a szakmai kört lefedő szervezet jelenik meg, míg egy másik jelöltet egyetlen olyan szövetség állít, amely önmagában nagyon sokféle médiaterületet fog össze.

A Magyar Nemzeti Médiaszövetség éppen ilyen szempontból érdekes szervezet. Nem egyetlen szakmai részterülethez kötődik. Rádiósok, televíziósok, online médiában dolgozók, újságírók, operatőrök, kommunikációs és reklámszakemberek is jelen vannak benne, ráadásul nemcsak Budapestről vagy Magyarországról, hanem a Kárpát-medence különböző részeiről is. Ez szerintem más típusú legitimáció, mint amikor egy szervezet egyetlen szűkebb szakmai csoport érdekeit jeleníti meg.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyik legitimáció értékesebb lenne a másiknál. Inkább azt, hogy nem lehet egyszerű matematikai képletté alakítani a jelölési folyamatot. A médiaszakmai támogatottság minőségi kérdés is, nemcsak mennyiségi.

Én ezért nem építenék olyan rendszert, amelyben mechanikusan az győz, akinek a neve mellett a legtöbb jelölő szervezet szerepel. A több jelölés mindenképpen fontos jelzés lehet, de szerintem ugyanilyen fontos a jelölő szervezetek tényleges szakmai reprezentativitása, sokszínűsége, társadalmi és földrajzi beágyazottsága, aktivitása, illetve az is, hogy maga a jelölt milyen szakmai életutat, tapasztalatot és szemléletet visz a Testületbe.

Végső soron ugyanis nem az a cél, hogy egy jelölési versenyt nyerjünk meg, hanem az, hogy a lehető legjobb három szakmai szereplő kerüljön be. Olyan emberek, akik különböző háttérből érkezhetnek, de képesek lesznek együtt gondolkodni egy nagyon összetett intézményrendszer jövőjéről.

És talán ez a legfontosabb: a jelölés pillanatában természetesen számít, hogy kit melyik szervezet támogat. De a megválasztás pillanatától ennek másodlagossá kell válnia. Onnantól már nem három jelölőszervezet képviselőinek kellene ülniük a Testületben, hanem három olyan szakembernek, akik a teljes magyar közmédia iránt éreznek felelősséget.

Mi a véleménye a jelölőszervezetek összetételéről? Lát-e közöttük olyat, amelynek részvétele aggályokat vet fel, vagy mind méltó a jelölésre?

Nem szeretnék egyetlen jelölőszervezetet sem méltatlannak minősíteni. Ha egy szervezet a jogszabályi feltételeknek megfelel, és jogosult részt venni a jelölésben, akkor szerintem ezt tiszteletben kell tartani. A szabályokat nem annak alapján kell megítélni, hogy egy adott szervezet kit jelöl, vagy hogy mennyire áll közel hozzánk világnézetileg.

A magyar médiavilág eleve nagyon sokszínű. Vannak szűkebb szakmai területeket képviselő szervezetek (akik talán épp ezért álltak össze többen egy jelölt mögött), és vannak olyanok, amelyek többféle médiaterületet fognak össze. Én ezt nem problémának, hanem a rendszer természetes adottságának tekintem.

Az MNMSZ jelöltjeként természetesen fontosnak tartom, hogy a mi szövetségünk különösen széles szakmai és földrajzi bázist képvisel, a rádiós, televíziós, online, nyomtatott és más médiaterületektől a határon túli magyar sajtóig. De ebből számomra nem következik, hogy más szervezetek legitimitását meg kellene kérdőjelezni.

Sőt, szerintem éppen az lenne szerencsétlen, ha már a jelölési folyamatban elkezdenénk egymást minősíteni. A magyar média az elmúlt évtizedekben így is túl sok politikai és szakmai sérelmet halmozott fel. Nem lenne jó, ha egy új rendszer első lépése ismét az lenne, hogy eldöntjük, kik tartoznak a „jó” és kik a „rossz” oldalra.

Pályafutásának mely állomásai készítették fel leginkább arra, hogy a Független Közmédia Testület tagjaként dolgozzon?

Azt hiszem, éppen az lehet az egyik erősségem, hogy pályám során több oldalról is megismertem a média működését. Dolgoztam közvetlenül a közmédiában vezetőként, programigazgatóként, valamint a filmekért, illetve a gyermek- és ifjúsági műsorokért felelős főszerkesztőként is. Így nemcsak kívülről van elképzelésem arról, hogyan működik egy nagy közszolgálati médiaszervezet, hanem belülről is ismerem a műsorkészítés, a szerkesztőségi munka, a vezetői döntések és az intézményi működés összefüggéseit.

Később más területeken is szereztem vezetői és stratégiai tapasztalatot, többek között a kommunikációban és a diplomáciában. Ezek megtanítottak arra, hogy összetett szervezetekben, különböző érdekek és szempontok között kell hosszú távon gondolkodni, felelősséget vállalni és döntéseket előkészíteni.

Ugyanakkor talán legalább ilyen fontos, hogy nem kizárólag a régi médiavilág tapasztalatait hozom magammal. Az elmúlt években tudatosan követem a médiafogyasztás átalakulását, az új digitális platformok, a közösségi média, a rövid videós formátumok, a streaming, valamint a mesterséges intelligenciával támogatott tartalomgyártás fejlődését. A közmédia jövőjéről szerintem már nem lehet kizárólag televíziós és rádiós logikában gondolkodni.

Talán ezt a két tapasztalatot tudnám leginkább bevinni a Testületbe: egyrészt ismerem és értem a klasszikus közmédia működését és értékeit, másrészt látom, milyen gyorsan változik körülötte a médiavilág. Szerintem a következő évek egyik legnagyobb feladata éppen e kettő összekapcsolása lesz.

Mindezek mellett a holtig való tanulásban hiszek, ennek köszönhetően öt egyetemi diplomám van, ezen kívül számos nem egyetemi szintű végzettségem, felső fokon beszélek angolul; körülbelül középfokon franciául és olaszul, de alapfokon németül és japánul is tudok társalogni. Pályafutásom elején állványt cipeltem, majd gyakornok lettem, operatőr, vágó, szerkesztő. Végig jártam a ranglétrát, felelős szerkesztő, majd főszerkesztő lett belőlem, és elértem a programigazgatói szintet. Mindezt többségében a közmédiában. Azóta egyre inkább a modern digitális tartalomkészítés megszállottja vagyok, így igyekszem haladni a korral. És talán a diplomáciai tapasztalatom is hasznomra válhat ezen területen. 

Nem gondolom persze, hogy egy ilyen testületben egyetlen embernek mindenhez értenie kellene. Éppen az a lényeg, hogy különböző szakmai hátterű emberek tudása egészítse ki egymást. Én ebből a közös munkából a közmédia gyakorlati ismeretét, a vezetői és stratégiai tapasztalatot, valamint a modern tartalom- és platformszemléletet tudnám hozzátenni.

Mennyire tartja reálisnak, hogy Ön legyen a testület három megválasztott szakmai tagjának egyike?

Ezt természetesen nehéz lenne kívülről, és különösen jelöltként objektíven megítélni. Nem szeretnék sem túlzott önbizalommal, sem álszerénységgel válaszolni. Azt gondolom, hogy van reális esélyem, de hogy végül bekerülök-e a három megválasztott tag közé, azt nem nekem kell eldöntenem. De tény: hiszünk benne és komolyan vesszük azt a lehetőséget, hogy a Médiaszövetség az értékkonzervatív alapállásával, polgári értékrendjével, világlátásában modern hozzáállásával, a Kárpát-medencei összmagyarság iránti elkötelezettségével és nagyon is korszerű, rendkívül naprakész szakmaiságával és gondolkodásmódjával részt vehet majd a közmédia átalakítását lebonyolító testületben.

A saját jelölésem mögött mindenesetre szintén látok néhány olyan tényezőt, amelyet biztatónak tartok. Egyrészt a Magyar Nemzeti Médiaszövetség nagyon széles szakmai bázist fed le, erről korábban már szóltam. Ez számomra azt jelenti, hogy a jelölésem nem egyetlen szűk szakmai közegből érkezik. Azt is biztatónak érzem, hogy több olyan partneri szakmai szervezet (például a MAKÚSZ, a PRÚSZ, az MSÚSZ vagy a MÚK), amely ismerte az MNMSZ jelölését, nem állított ellenjelöltet. Ez legalábbis üzenetértékű lehet. A magyar médiaszakmában sok az átfedés, sokan több szakmai közösséghez is kötődnek, és az említett szervezetek vezetői, elnökségi tagjai között is vannak olyanok, akik egyben az MNMSZ tagjai, vagy akár az elnökségében is helyet kapnak. Ez azt mutatja, hogy egy-egy szakmai hálózat sokkal kiterjedtebb és összetettebb lehet annál, mint amit pusztán a jelölő szervezetek számából látni lehet.

Ami a saját szakmai hátteremet illeti, talán az lehet az egyik erősségem, hogy több oldalról is ismerem a médiát. Mint korábban említettem, dolgoztam vezetőként a közmédiában, valamint a filmekért, a gyermek- és ifjúsági műsorokért felelős főszerkesztőként is; dolgoztam kommunikációs területen; foglalkoztam tartalomelőállítással, szervezeti és stratégiai kérdésekkel; az elmúlt években pedig kívülről is volt lehetőségem figyelni, hogyan változik a médiapiac. Nemcsak szakmám, hanem hivatásom és hobbim is korunk modern médiapiaci alakulásának kutatása, tanulmányozása, az új tartalomformátumok, platformok kialakulása, és az AI-vezérelt tartalomgyártás is. Már semmiképp nem a kizárólagosan klasszikus, lineáris médiavilágot képviselem, mert afölött eljárt az idő. Emiatt nem kizárólag egyetlen szakmai részterület logikájából nézek erre a feladatra.

Fontosnak tartom azt is, hogy a Testületben ne csupán jogi, gazdasági vagy intézményi tapasztalat legyen jelen, hanem valódi médiaszakmai gyakorlat és a modern tartalomszolgáltatási kihívások ismerete is. A közmédia ugyanis nem pusztán egy nagy szervezet, hanem tartalomgyártó rendszer, technológiai infrastruktúra, szerkesztőségi kultúra és közönségkapcsolat egyszerre. Ezeket a dimenziókat együtt kell érteni.

De végső soron nem szeretném a saját esélyeimet túlértékelni. A három hely kevés, a felelősség nagy, és nyilván több olyan jelölt is van, aki komoly szakmai múlttal rendelkezik. Én azt tudom vállalni, hogy világosan elmondom, milyen szemléletet és milyen tapasztalatot vinnék a Testületbe.

Ha pedig a döntéshozók úgy látják, hogy erre szükség van, természetesen örömmel vállalom a megtisztelő szolgálatot.

Melyek lennének azok a legfontosabb szakmai elvek és változtatások, amelyeket a testület tagjaként képviselne?

Ebből néhány dolog már talán kiderül a korábbi válaszaimból is, de mégis, talán ezt a legnehezebb olyan terjedelemben megválaszolni, ami egy cikk kereteit nem feszíti túl. Ezzel kapcsolatban a kormányzat felkérte a magyarországi médiával foglalkozó szakmai szervezeteket, hogy egy adott kérdéssor alapján állítsák össze elképzeléseiket, észrevételeiket a megújuló közmédiával kapcsolatban, amit örömmel vettünk, és komoly szakmai munkát tettünk bele annak megválaszolásába. A Médiaszövetségünk egy közel száz oldalas dokumentumot már el is készített a témában, amiből igyekszem néhány igazán fontos programpontot itt megemlíteni röviden. 

Elsősorban azt képviselném, hogy a közmédia valóban közszolgálati intézményként működjön: ne egy politikai oldal médiája legyen, de ne is valamiféle arctalan, minden konfliktust kerülő kompromisszumgépezet. Legyen világos küldetése, legyen szakmai karaktere, és legyen képes egyszerre szolgálni a teljes magyar társadalmat, a Kárpát-medence magyar közösségeit és azokat a fiatalabb generációkat is, amelyek ma már egészen másképp fogyasztanak médiát, mint akár tíz évvel ezelőtt.

Nagyon fontosnak tartanám a magyar médiapolitika egyik régi, szerintem kifejezetten káros negatív spiráljának megszakítását. Az elmúlt évtizedekben túl sokszor láttuk azt, hogy egy politikai vagy intézményi fordulat után az új szereplők az előző korszak sérelmeit akarják megtorolni. Ilyenkor nem valódi reform történik, hanem újabb ellenreakció, aztán néhány év múlva egy következő ellenreakció. Ez egyfajta vérbosszú-logika: mindig van egy régi sérelem, amelyre válaszolni kell, és így a rendszer soha nem tud nyugodt, hosszú távú pályára állni, és valamiféle minimális együttműködésre, konszenzusra alapulni.

Én ezt szeretném tudatosan megtörni. Nem abból indulnék ki, hogy ami az elmúlt években vagy akár az elmúlt évtizedekben történt, az mindenestül rossz volt, ezért mindent le kell bontani. Meg kell nézni, mi működik jól, mi őrzendő meg, hol vannak jó szakmai műhelyek, jó műsorok, értékes tudás és infrastruktúra. Ugyanilyen őszintén ki kell mondani azt is, hogy mi nem működik megfelelően, mit kell átalakítani, és mi az, ami egy valóban független, korszerű közmédiával már nem egyeztethető össze. De ezt szakmai alapon kell megtenni, nem revansvágyból.

A másik nagy ügyem a közmédia korszerűsítése lenne. Ma már nem lehet úgy gondolkodni a közmédiáról, mintha az kizárólag televíziós csatornákat és rádióadókat jelentene. A húszévesek, de egyre inkább a harmincasok és negyvenesek jelentős része is egészen más médiakörnyezetben él. Streaminget néz, podcastot hallgat, YouTube-on tájékozódik, rövid videókat fogyaszt, közösségi felületeken találkozik először egy témával. Ha a közmédia ezekben a terekben nincs jelen megfelelő minőségben, akkor egyszerűen generációkat veszít el.

Ezért én különösen fontosnak tartanám a generációs hidak megépítését. A közmédia egyik nagy feladata szerintem az, hogy olyan közös kulturális és információs tereket hozzon létre, amelyekben egy húszéves, egy ötvenéves és egy hetvenéves is talál magának értéket. Ehhez nem elég ugyanazokat a tartalmakat más platformra feltölteni. Más formátumok, más tempó, más vizuális nyelv és sok esetben más szerkesztési logika szükséges.

A közszolgálatiság fogalmát is szeretném szélesebben értelmezni. Nemcsak a napi politikai hírszolgáltatás közszolgálat. Ugyanilyen fontos az egészség, a mentális egészség, a függőségek, az oktatás, a pénzügyi és jogi tudatosság, a családi és párkapcsolati kérdések, a gyermeknevelés, az idősödés, a tudomány, a kultúra vagy akár a hétköznapi életvezetés. Ezek olyan témák, amelyek emberek millióinak mindennapi életét érintik, és amelyekben egy jól működő közmédia valódi, kézzelfogható segítséget tud adni. Ez a társadalom valódi szolgálata.

Kiemelt kérdésnek tartanám a vidéki és helyi közösségek jelenlétét is. A közmédia nem lehet Budapest-központú abban az értelemben, hogy az ország jelentős része csak akkor jelenik meg benne, amikor valamilyen rendkívüli esemény történik. A helyi kulturális, társadalmi és gazdasági élet önmagában is érték, és ugyanez igaz a határon túli magyar közösségekre. Számomra az összmagyar közszolgálatiság nem egy szlogen, hanem nagyon konkrét szerkesztési és intézményi feladat. Ehhez a közmédia vidéki és Kárpát-medencét is érintő hálózati rendszere szerencsére egyébként adott. Erre lehet építeni. 

Szintén fontosnak tartanám a médiaműveltséget. Egy olyan korszakban élünk, amikor a manipuláció, a dezinformáció, a mesterségesen generált tartalom és a közösségi médiában terjedő félrevezető információ mindennapos jelenség. A közmédia szerintem nemcsak híreket kell, hogy közöljön, hanem abban is segítenie kell az embereket, hogy eligazodjanak az információs környezetben: felismerjék a forrásokat, megértsék, hogyan készül egy hír, és tudatosabban fogyasszanak médiát.

A mesterséges intelligenciától sem félnék, de nagyon tudatosan használnám. Ez óriási lehetőség lehet archívumok feldolgozásában, keresésben, feliratozásban, fordításban, tartalom-előkészítésben vagy akár új formátumok létrehozásában. Ugyanakkor világos szakmai és etikai szabályokra van szükség, különösen ott, ahol a hitelesség, a személyiségi jogok vagy a történelmi dokumentumok integritása a tét.

És végül talán a legfontosabb: azt képviselném, hogy a Testület ne napi politikai viták fóruma legyen. A tulajdonosi szerep hosszú távú gondolkodást követel. A közmédia jövőjét öt-tíz éves távlatban kell tervezni: milyen közönséget akarunk elérni, milyen technológiákra lesz szükségünk, milyen szakembereket kell megtartanunk vagy bevonzanunk, hogyan használjuk az archívumot, hogyan mérjük a közszolgálati teljesítményt, és hogyan építünk olyan intézményt, amely egy következő politikai ciklusban is működőképes marad.

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom: nem egy újabb politikai fordulatot szeretnék képviselni a közmédiában, hanem egy szakmailag megalapozott korszakváltást. Olyat, amely megőrzi azt, ami érték, megváltoztatja azt, ami rosszul működik, nyit az új generációk és az új platformok felé, és közben végre megpróbál kilépni abból a bosszú- és ellenbosszú-logikából, amely túl régóta meghatározza a magyar médiáról szóló vitákat.